A halál útja nem más, mint a beavatás-beavatódás útja. Hogy mibe? Saját tudásunkba, lehetőségeinkbe és az Önvalónkkal való kapcsolódás mikéntjébe. Ez az út (állapot) szükséges ahhoz, hogy megismerhessük igazi forrásunkat. Ezt a fejlődési folyamatot akkor sem kerülhetjük el, ha nem szeretnénk misztikus, vagy spirituális tapasztalatokat gyűjteni. Mivel csak ez az állapot vezethet el a további tanuláshoz és fejlődéshez.
Más létformákkal ellentétben az ember egyik hatalmas adománya a tudatos döntés lehetősége. Minden egyes gondolatunkkal és döntésünkkel mi magunk formáljuk az életünket. Minden döntés valamilyen következményt von maga után. Amikor helytelen döntéseket hozunk akkor az életünk lejtőre kerül, energiánk/rezgésszintünk csökkenni kezd, ennek következtében nem látjuk tisztán önmagunkat az adott helyzetben. (Persze tudjuk: nincs jó, vagy rossz. Csak a saját nézőpontunkból szemlélve ítéljük meg így a dolgokat. Végeredményben minden, ami felénk érkezik a fejlődésünket szolgálja, bármilyen címkével is láttuk el azt személyes nézőpontunkból.)
Amikor ez nem csak rövid időszak, hanem tartós állapottá válik, akkor bekerülünk egy lefelé húzó energia örvénybe, míg végül ott találjuk magunkat az örvény alján. Mire ide érkezünk, már annyira elkeseredett állapotban vagyunk, hogy a korábbi harc önmagunkkal és a külvilággal szemben, egyfajta sztoikus belenyugvássá fásul.
Ha sikerül eljutnunk odáig, hogy már nem mi akarjuk mindenáron meghatározni a külvilágunk történéseit és képessé válunk a felénk érkező dolgokat elfogadni a maguk valóságában, hirtelen kivilágosodik előttünk a kép és egy pillanatra tisztán láthatjuk magunkat az adott helyzetben. Ez az a pillanat, amikor képessé válunk meghallani Önvalónk súgásait is.
De sajnos Felsőbb Vezetőnk ezen a ponton valami olyasmit javasol számunkra, aminek a megvalósításától nagyon félünk, amit nem merünk megtenni, mivel egész eddigi világunk az adott dolog elkendőzésére és tagadására épült. Ráébredünk hát arra, hogy a továbblépés érdekében bizonyos érzéseinket, gondolatainkat és hitrendszerünket le kell rombolni önmagunkban. Célunk tehát, az ego háttérbe szorítása kell legyen. De az egónak mindig van egy bármikor hatásosan bevethető fegyvere velünk szemben, mellyel megpróbálja megakadályozni fejlődésünket. Ez pedig nem más, mint a félelemkeltés.
Minden félelem mögött az ember legősibb félelme - a halálfélelem - lapul. Félelem attól, hogy arról, ami bekövetkezhet, még nincs ismeretünk, így nincsenek ezzel kapcsolatban tapasztalataink sem, amelyek kapaszkodót nyújthatnának ebben a nehéz helyzetben.(Vajon képes leszek erre? Meg tudom tenni? El tudom érni?) Ha élő kapcsolatban lennénk Önvalónkkal, akkor egy percig sem kételkednénk a sikerben, de mivel egónk közénk és Önvalónk közé furakodott, így nem marad más számunkra csak a félelem.
A halál útjának lényege pedig az, hogy minden félelmünk dacára képesek legyünk elindulni a sötét ismeretlenbe. Mégpedig úgy, hogy magunk mögött hagyjuk az eddigi elgondolásainkat, érzéseinket, így válva nyitottá új dolgok megtapasztalására. Mert ahhoz, hogy valami új megszülethessen bennünk, valaminek a régiből meg kell halnia…
folyt. köv.
Sz.G.
—————
—————
—————
—————
—————
—————
—————
—————
—————
—————
—————