A neheztelés útja (XI.)

„ …Itt a következő dilemmával szembesülsz: vagy a tudatos élet útvesztője mellett döntesz( és ezt elszántan teszed) vagy nehezteléssel visszatérsz előző életedbe. Sokan vannak, akik miután nem sikerült önmagukon felülkerekedniük, lehetőségeik útját itt elvágják.” (silo)

Ha az elszántság útján nem a megfelelő lelki hozzáállással járunk, vagy nem vagyunk eléggé elszántak, ( mivel nem hiszünk önmagunkban, a képességeinkben vagy abban, hogy képesek vagyunk teljesíteni a magunk elé tűzött célokat) akkor sajnos egy negatív energia örvény hatására  - melynek oka a magunkkal szembeni neheztelés - ismét lefelé ereszkedünk.

Ennek következtében a neheztelés útján találjuk magunkat, amely visszavezet a halál útjára és sajnos ismét végig kell járnunk a korábban már megtett utakat, amíg végül igazi elszánással tovább tudunk majd indulni az alkotás útjának irányába.

Ennek a folyamatnak a hatására megérthetjük végre, hogy a neheztelés mennyire visszahúzó energia. Miért is neheztelünk: Túl sokat vártunk magunktól?  Esetleg túl kevés időt hagytunk a dolgok kibontakozására? Türelmetlenek vagyunk önmagunkkal szemben? Vagy eleve nem tudtuk elhinni azt, hogy sikerülhet, amit elterveztünk? Kevés energia befektetés dacára átütő eredményeket vártunk? Ezeket a kérdéseket ilyenkor nem árt feltenni önmagunknak, mert felfedhetik azokat a gyenge pontjainkat, melyeket erősítenünk kell jellemünkben, ha tovább szeretnénk haladni a fejlődés útján.

De a neheztelés útjának van egy nehezen meglátható rejtett felismerése is: Kinek a velem szemben támasztott elvárásainak szerettem volna megfelelni? (Itt általában egy maximalista szülő áll a háttérben, aki sikeresen rátestálta gyermekére is a maximalizmus ördögi körének rabigáját.)

Ha már itt tartunk, akkor nézzük meg közelebbről, hogy milyen lelki tartalmak húzódnak meg a maximalizmus hátterében. A maximalista ember úgy gondolkodik, hogy a külvilág csak abban az esetben ismeri el, ha mindig mindenből megpróbálja a maximumot nyújtani. Ennek hátterében az önbecsülés hiánya található, mely legtöbbször egy szintén maximalista szülő elvárásaiból adódnak.

A maximalista ember az úgy gondolkodik, hogy csupán  önmagáért nem szerethető,  csak abban az esetben, ha nagy dolgokat visz véghez. Ezért amikor ez valamilyen okból nem sikerül, a legkritikusabb bírálója lesz önmagának és neheztelni fog magára, hogy nem sikerült hoznia amit - szerinte - elvártak tőle. (Ami másnak elég lenne az számára még mindig kevés.) Az ő világában a szerethetőségének fokmérője mindig saját teljesítményének a szintje. Így aztán nem csoda, hogy az ilyen típusú ember gyorsan a neheztelés útján találja magát, ha a dolgok nem úgy alakulnak, ahogyan azt ő elképzelte.

 A neheztelés útjának tanulási leckéje, az önszeretet, de legalábbis az önelfogadás szükségességének felismerése, melyet legközelebb akkor lesz lehetősége tartósan beépíteni a személyiségébe, amikor a már megtett utakat ismét végig járva,  - és a történésekre friss szemmel, más szemszögből ránézve - az elszántság útjáról átlép majd az eltérés pihenőjébe…

folyt. köv:

Sz. G.