Az értelemüresség útja (II.)

Az előző írásban (lásd.: itt) megvilágítottam a szétfolyó életerő útjának értelmét, melynek folytatása és következménye  az értelemüresség állapota.  A szétfolyó életerőben  eljutottál oda, hogy feltedd magadnak az alap kérdést: ki vagyok én?

De ha azt gondolod, hogy ezáltal varázslatos módon kitisztult előtted a kép önmagadat illetően, akkor csalódni fogsz. Az értelemüresség állapotában ugyanis még mindig szürke fátyol borul a megértésre.  Viszont itt már lehetőségünk adódik rádöbbenni arra, hogy nem uraljuk saját gondolatainkat és érzéseinket, hanem azok rángatnak marionett bábuként bennünket.

Idejétmúlttá vált minták, megkérdőjelezhetetlennek tartott hitrendszerek, rossz beidegződések és generációkon átívelő családi karmák kusza szövevényének sötét ködfátyola takarja el  szemünk elől  saját valóságunkat. Itt, jobbára csak annyit ismerünk fel, hogy függőségeink irányítják életünket, de még nem látjuk a függések mögött rejtőző okokat. Ez az állapot olyan, mint a meditáció kezdeti szakasza, mikor az elme még csacsog, az ego pedig megpróbálja fenntartani hatalmát az intuitív bölcsesség felett.

A gondolatok kusza hullámait gyorsan örvénylő érzések követik. Itt nincs még kialakult fókusz, hiányzik a figyelő tekintet, így nem jöhet létre megértés sem. Ebben az állapotban az ember úgy érzi magát, mint az a vándor aki szürlülrtkor tévedt el egy sövény labirintusban. Nem képes jó stratégiát gyártani a kijutásra, hiszen szinte az orráig sem lát. Így kézzel is kénytelen tapogatni a labirintus falát, hogy egyáltalán valahogyan érezze, merre mehet és merre nem. Elméjén eluralkodik a pánik, amikor ráébred helyzetének tarthatatlanságára és veszélyes voltára. Csak egy gondolat ismétlődik  elméjében: Ki innen de minél hamarabb.  Mivel ez a vágy mindennél erősebb benne az adott pillanatban, így képes lesz rálépni a halál útjára, az egyetlen lehetséges útra, amely elvezethet a felemelkedéshez.

Arra vonatkozólag, hogy honnan lehet tudni, hogy elérkeztünk-e már a halál kapujának küszöbéhez, álljon itt egy idézet Silo Mestertől:

1. „Néha előre láttam olyan eseményeket, melyek később bekövetkeztek.
2. Néha felfogtam egy távoli gondolatot.
3. Néha olyan helyeket írtam le, melyeken sosem jártam.
4. Néha pontosan elmeséltem valamit, ami a távollétemben történt.
5. Néha végtelen öröm ragadott el.
6. Néha elöntött egy teljes felismerés.
7. Néha magával ragadott a mindennel való tökéletes egyesülés.
8. Néha áttörve az ábrándjaimon, a valóságot új módon láttam.
9. Néha úgy tűn, újra látok valamit, amit pedig először láttam.

…És mindez elgondolkodtatott. Egyértelművé vált számomra, hogy ezen tapasztalatok nélkül nem léphettem volna ki az értelemürességből.” (Silo)

folyt. köv.:

Sz.G.