A bukás útja (XIX.)

Amikor az alkotás útján jársz, már azt gondolhatod, hogy végre minden rendbejött benned és körülötted. Többé-kevésbé azt éled, amit szeretnél. Úgy érzed, hogy már átlátod életed mélyebb összefüggéseit és képes vagy egységben rezegni az Univerzummal. Átélheted végre az ihletettség csodálatos érzését és kreativitásod is kiapadhatatlannak tűnik…  

De ahogy az ilyenkor lenni szokott, történik valami váratlan esemény, melynek következtében Te  - szélsebesen alászállva - a bukás útján találod magad. Talán megnyugtat, ha elárulom, hogy ez az út szinte elkerülhetetlen volt. Mivel egy nagyobb - számodra itt még nem átlátható - folyamat része a bukásod.

Amikor az ember váratlanul a bukás útján találja magát, általában a külvilágból érkezik  felé valami olyan impulzus -„véletlen”- mely az alkotás útján átélt pozitív élményvilágból kizökkentve, belenyomja fejét saját sötét valóságának sarába.  Ugyan ez csak egy képletes megfogalmazása az eseményeknek, de valóban arról van szó, hogy a  „véletlen” megjelnése azt a célt szolgálja, hogy szembesítsen   korábbi tetteink következményeivel.

Ez az út ugyanis az ok-okozati összefüggésekről, a tetteink következtében felénk érkező karmikus visszacsatolások megtapasztalásáról szól. Aminek megértése és elfogadása azért nehéz, mivel a kiváltó okra - a cselekedetre melyet elkövettünk  - legtöbbször már nem emlékszünk, így sokszor a felénk érkező impulzust sem tudjuk helyesen értelmezni. Úgy érezhetjük, hogy a sors igazságtalanul büntet valamiért, amit el sem követtünk.  Ez az érzés azért verhet tanyát lelkünkben mivel tetteink között akadnak olyanok, melyeket ha nagyon akarunk vissza tudunk idézni a múltunkból de vannak olyanok is, melyeket már születéskor benne voltak a hozott csomagunkban ( s melyekre ennél fogva nem emlékezhetünk).

Az Univerzumot mozgató Szellemi Erő bölcsessége folytán a bukás útján mély és erős érzelmek tapadnak a történésekhez, így biztosítva, hogy megtanuljuk  az önmagunk számára felállított leckét. Mert ami a fájdalom útján érkezik el és válik tudatossá számunkra, azt a hibát előreláthatóan megjegyezzük, így többé már nem követjük el. (Persze akad közöttünk jó pár mazochista, aki még ekkor is elköveti ugyanazt a ballépést, annak ellenére is, hogy megértette, mit kellene másképpen tennie.)

Így aztán mindenki kénytelen a saját kis canossa-járását elszenvedni, - az elrontott dolgokon munkálkodva - hogy azután ismét az alkotás útját járhassa. Az alkotás  útjához ugyanis  nem csak a korábban már felsorolt lelki tartalmak tartoznak, hanem annak a tudása is, hogy mindig képesek vagyunk a tanulásra, ami ebben az esetben azt jelenti, hogy tanulunk a hibáinkból és ezután már tudatosan törekszünk arra, hogy ne idézzünk elő magunk számára olyan helyzeteket, melyek visszaeséshez vezetnének.(Ennél fogva az elrontot dolgokon való munkálkodás is alkotásnak számít.)

Az alkotás útjáról - ahol a sors kegyeltjének érezhettük magunkat - a bukás útjára leesvén kénytelenek vagyunk felismerni, hogy az Univerzumban rend és igazság uralkodik, melyet a magyar közmondás így fogalmaz meg: „Ki mint vet, úgy arat”. Ezen igazság alól pedig közülünk senki számára nem létezik kibúvó…

folyt. köv.:

Sz.G.