A gyógyító, aki nem tisztelte a halált

                                                                                  
                              
A történet, amelyet megosztok veletek, valamikor az ókor kezdetén esett meg, a mai Görög ország területén.

Olyan családban születtem, ahol a gyógyítás tudománya nemzedékeken át öröklődött. Első tanítóm a nagyanyám volt. Hétéves koromtól kezdve jártam vele gyógyfű beszerző útjaira. Nem voltam lelkes tanítvány. A természet szépsége és sokszínűsége csodálattal töltött el ugyan, de a belőle nyerhető praktikum nem érdekelt. Tisztában voltam azzal, hogy tovább kell vinnem a gyógyítás tudományát, de sokkal inkább szükségszerű kötelesség vállalás volt ez részemről, mint választott út.

Lelkesedésem csak akkor ébredt fel némileg, amikor 16 évesen találkoztam a jövendőbeli párommal, aki szintén a gyógyítás útját választotta. Nagyanyám addigra átadta minden tudását. Megtanított a füvek ismeretére, arra hogy hogyan tudom fellelni a természet titkos erőhelyeit, hogyan lehet kövekkel, növényekkel és a természeti elemek segítségével gyógyítani. Megtanított belső hangom szüntelen figyelésére is, ami fontos támaszommá válhatott volna későbbi életem során.

Ekkoriban adta át azt a tudást is, melynek lényege, hogy az elemeket nem csak használni, de szolgálni is szükséges a gyógyítónak. Mindez napi szintű szertartásokkal egybekötött csendes áhítatot jelentett a természetben, - olyan helyen ahol minden természeti elem egyszerre fellelhető - melynek hatására az elemek energetikája egyre erőteljesebben áramlik keresztül a gyakorlón. Megtettem ugyan mindezt, de tapasztalatok híján - ekkor még nem igen volt alkalmam gyógyítani - nem sok értelmét láttam. Nagyanyám is érezte, hogy hiányzik belőlem a lelkesedés, ezért elvitt egy barlangba, ahol tisztes távolból csendben végignézhettünk egy szertartást, amelyet több gyógyító egyszerre végzett, s ami nem jöhetett volna létre, ha nem képesek tökéletesen uralni az elemek erejét.

A barlang közepén egy - nagyon erős fájdalmaktól szenvedő - haláltusáját vívó ember feküdt. A gyógyítók - akik mind fehér tunikát viseltek - három méter távolságból körbe állták őt. A szertartás egy meghatározott pontján kezeiket egyszerre nyújtották ki a haldokló teste felé. A barlang félhomályában észlelhetővé vált az a finom, fehér színű éteri fény, amely tenyerükből tört elő és nyúlt ki egészen a haldokló testéig, s mely energia segítségével óvatosan kiemelték a fizikai testből, annak éteri lenyomatát. Elmém felfogta ugyan a folyamatot - segítettek a haldoklónak az eltávozásban - de későbbi életutam arról tett tanúbizonyságot, hogy a bennem lakó lélek nem értette meg tettük lényegét.

Ahogy teltek az évek nagyanyám egyre öregebb lett. Bár szelleme teljesen épp volt, fizikai teste már nagyon legyengült. Szenvedéssé vált számára a földi lét. Ezért elhatározta, hogy átlép a halál kapuján. Ismerte a titkot, hogy mindez hogyan lehetséges saját elhatározásból. Egy napon összehívta a családot és közölte velünk döntését, amelyet rajtam kívül mindenki megértett. Én nagyon erősen kötődtem hozzá, így nem voltam képes elfogadni. Fejembe vettem, hogy kigyógyítom minden nyavalyájából, ezzel maradásra bírva. Tudta, hogy mi a szándékom. Megkért, hogy tartsam tiszteletben és próbáljam elfogadni a döntését.
Az idők folyamán családot alapítottam. A párommal - aki szintén gyógyító volt - nagy szeretetben éltünk. Hat gyermekünk született. Második gyermekünk, érkezése után pár héttel sajnos már távozott is. Bármennyire szerettem volna, nem tudtam segíteni rajta. Halott nagyanyám bölcs lelke tért vissza hozzám a csöpp testben, hogy megpróbálja megtanítani a korábban meg nem értett leckét: Egy gyógyító legszentebb feladata az elmúlás elfogadása, tisztelete, adott esetben pedig segítése is.

De mindezt képtelen voltam belátni, ezért görcsös erőlködéssel próbáltam életben tartani a kislányt. Végül, elvesztésének fájdalmától lelkileg összeomlottam. Ettől az élménytől meghasonulva hanyagolni kezdtem a napi szertartásokat. Úgy gondoltam, fölösleges az elemek tisztelete, ha szükség esetén nem jönnek a segítségemre. Az emberek gyógyítását ennek ellenére továbbra is folytattam, hiszen ez biztosította számomra a megélhetést.

Későbbiekben - a döntéseim következményeként számomra rendelt életút - még öt alkalommal kínált lehetőséget arra, hogy megtanuljam sorsleckémet. De én egyik szerettem elvesztésekor sem értettem meg, hogy milyen felismerés megtételét várja tőlem az Univerzum. Negyven éves korom tájékán elvesztettem még élő utolsó gyermekemet is. Átlépése pillanatában megjelent halott feleségem és gyermekeink, hogy együtt kísérjék őt létezésének következő állomására.

Ekkor feleségem - mint korábban nagyanyám - próbált a helyes útra terelni. Felhívta a figyelmemet arra, hogy meg kell tanulnom az élet és a halál misztériumát. De én mérhetetlen fájdalmamra koncentrálva nem értettem a szavai mögött rejlő igazságot. Rettenetesen üresnek és elhagyatottnak éreztem magam. A sötétség körülölelt. Úgy gondoltam, gyógyítóként végkép kudarcot vallottam. Ráadásul az emberek szemében is hiteltelenné váltam, hiszen egyetlen családtagom halálát sem voltam képes megakadályozni.

Kétségbeesésem járatlan és egyben tiltott utakra vezérelt. Utolsó gyermekem halála előtt pár évvel ismertem meg azt a gyógyítót, aki szintén elhagyta a helyes ösvényt. Valószínűleg hasonló démonokkal küzdöttünk, bár életének korábbi szakaszáról nem sokat tudtam. Nem voltunk barátok. Csak olyan esetekben kerestem fel, amikor elakadtam egy-egy gyógyítás során és tanácsra volt szükségem a továbblépéshez.

Egy ilyen találkozás alkalmával, kunyhójába lépve azon kaptam, amint egy - még - élő ember testéből próbálja annak szerveit eltávolítani. A kép rettenettel töltött el. A férfi pedig nagyon megijedt, hogy titkát lelepleztem. Ezért megpróbálta elhitetni velem, hogy tettének oka a szervezet öngyógyító erőinek mélyebb megismerése és a még élő szervekből életerő lecsapolása, ami beteg emberek gyógyulását segítheti elő. Éreztem, hogy más is rejtőzik tettének indítékai mögött, de hinni akartam neki - hiszen nekem is kapaszkodókra volt szükségem - ezért nem firtattam tovább az ügyet.

Utolsó gyermekem elvesztése volt a legvégső csepp abban a méreg pohárban, ami engem is gyógyító társam démonának kelepcéjébe csalt. Tudtam, hogy amit teszek, valószerűtlen és beteg dolog. Hogy olyan határt készülök átlépni, ahonnan korábbi életembe már nem vezet vissza út. De már saját létezésemet sem tiszteltem, így habozás nélkül belevetettem magam a sötét ismeretlenbe.

Gyermekem temetésével egyidőben másik embert is temettek a falusiak. Ezért éjszaka visszalopóztam a temetőbe. Kiástam a frissen hantolt sírt, megtörve ezzel a frissen elhunyt nyugalmát. Majd pedig kimetszettem a tetem szívét és egyéb szerveit. A művelet nem csak azért volt nagyon nehéz és fájdalmas számomra mivel eddig ilyet soha nem tettem, de tovább nehezítette helyzetemet, hogy a szerencsétlen elhunyt lelke megjelent a test mellett, és amikor megértette, hogy mi történik elkeseredetten próbálta visszahelyezni ellopott szerveit megszentségtelenített testébe.

Akkor még nem láttam át, de cselekedetemet egy másik világból érkező sötét démon irányította, aki lelki gyengeségemet kihasználva átvette szellemem felett az irányítást. Ugyanaz a démon, aki mesterem lelkét is fogva tartotta. Erre akkor döbbentem rá, amikor később egy szertartás során, fizikai síkon is megtapasztaltam a jelenlétét.

Miután mesterem meglátta a bennem felébredt érdeklődést és hajlandóságot sötét mágiájának megismerése iránt, elvitt egy barlangba, hogy én is részese lehessek annak a szertartásnak, amelyet a sötét erők oltárán szokott bemutatni. A barlang közepén létrehozott egy mágikus kört. Azután egy kupából - mely emberi vért tartalmazott - úgy csepegtetett életnedvet a földre, hogy abból bizonyos meghatározott alakzatok rajzolódtak ki. Hogy pontosan milyen szimbólumok voltak ezek, azt nem tudtam tisztán kivenni, abból a távolságból, ahol utasítása szerint várakoztam.
A szertartás egy pontján azt láttam, hogy a férfi testéből korona csakráján keresztül egy fekete füstoszlopot formáló entitás emelkedik ki. Amikor elhagyta mesterem testét, Ő a kör közepén eszméletlenül rogyott össze. Időm sem volt értelmezni a látott jelenséget, a fekete köd sebesen felém iramodott. Egy hírtelen ütést éreztem a tarkómon és a világ elsötétedett előttem…

Az elkövetkezőkben már együtt lefolytatott szertartások során az eszméletvesztéses állapotokat egyfajta révüléses élményként éltük meg. Ilyenkor az entitás elvitte lelkünket egy másik dimenzióba, a saját világába. Abban a dimenzióban nem létezett fizikai test. Entitásunk ennek ellenére azon fáradozott, hogy valahogyan előállítsa azt önmaga számára, - célja elérése érdekében velünk kísérletezve - mivel olyan élmények átélésére vágyott, ami csak fizikai test segítségével lehetséges. Ő sem volt hajlandó elfogadni saját létének határait és korlátait. Mivel ez a rezonancia mindhármunk létezésében jelen volt, ezért törvényszerű volt egymásra találásunk.

Hogy rávegyen bennünket céljai kiszolgálására, azt a tévképzetet ültette el elménkben, hogy az ember szervei életerőt tárolnak, amely akkor is megmarad, ha a szervet eltávolítjuk a még élő ember testéből. Majd bizonyos mágikus formulák segítségével a benne található életerőt először koncentráljuk, majd pedig kivonjuk az adott szervből. Azt az illúziót keltette bennünk, hogy a módszer segítségével újra sikeres gyógyítókká válhatunk. De a látszatvilágunkat takaró fátyol mögötti szörnyű valóság az volt, hogy - vágyaink rabigáját kihasználva - az élet szentségét védő gyógyítókból vérengző gyilkosokat kreált.

Halálom végül híven tükrözte azt az életet, amelyet éltem. Egy újabb áldozatunk teste felett munkálkodtunk együtt, mikor a nő váratlanul magához tért néhány pillanat erejéig. A szeméből áradó rettenet és rémület kijózanított. Tekintetében megpillantottam mivé váltam. Eldobtam késemet és mesteremet is erre próbáltam rávenni, amiből dulakodás alakult ki. Végül egyszerre lettünk a másik gyilkosa és áldozata…