Első hallásra talán paradoxonnak tűnhet, de a lelki fájdalom, ösztönző erővel hathat ránk. Arra ösztönöz, hogy az okok mélyére ássunk, így jutva nagyobb önismerethez.
Biztos a Te életedben is előfordult már, hogy akkorra lelki megrázkódtatás ért, hogy első pillanatban úgy érezted, képtelen vagy felállni az adott helyzetből. Körbezárt a fájdalom, s - mintha még a sors is a tűrőképességed végső határait próbálná feszegetni - amikor azt gondoltad ennél rosszabb már nem jöhet, nyakadba zúdult még egy jókora adag szenvedés.
Néha el kell jutnunk idáig ahhoz, hogy el kezdjünk gondolkodni arról, hogy miért történnek velünk a dolgok. Amíg az élet napos oldalán süttetjük a hasunkat, addig eszünkbe sem jut a miérteken gondolkodni. Evidensnek vesszük, hogy minden jó jár nekünk az élettől. Amikor azután elérkeznek a borús időszakok, azt már nem fogadjuk ugyan ilyen evidenciával, pedig ez is ugyanúgy kijár nekünk, mint a jó. (Hiszen jót, rosszat egyaránt mi idézünk elő az életünkben.)
Néha át kell élni a lélek sötét időszakait is, mert ezeknek az időszakoknak az önelemzéseiből születhet meg egy sokkal átfogóbb és valóságosabb tudás önmagunkról. Az önismerethez való eljutásnak megvannak a különböző lépcsőfokai:
Először történik valami az életünkben, amit negatív hatásként értékelünk. (Egy betegség, egy barát vagy társ hűtlensége, egy jó állás elvesztése stb.) Eleinte ezt a dolgot úgy látjuk, mint amelyet rajtunk kívül álló okok idéztek elő.
Később a kezdeti sokkból felocsúdva - mivel lelki szenvedést okoz nekünk az, ami történt - feltesszük az első kérdéseket: „Miért történik mindez velem?” (Ezek még általában nem a megfelelő kérdések, de arra nagyon jók, hogy beinduljanak azok az energiák, amelyek később változáshoz vezetnek.)
Kérdésünkkel a külvilág felé fordulunk. Környezetünk a külső szemlélő perspektívájából másképpen lát bennünket, mint mi önmagunkat. Két reagálás lehetséges ilyenkor. Vagy tárgyilagosan elmondják, hogy ők mit látnak, vagy hallgatnak, mert nem akarnak megbántani. Mivel mindenki tisztában van azzal, hogy az igazsággal való szembesülés sokszor nagyon fájdalmas lehet. Főleg, ha a kérdező még nem készült fel lélekben.
Ha az illetőnek szerencséje van, vagy okosan rögtön olyan segítséget keres, aki nem a baráti köréből vagy a családjából származik, hanem mások lelki segítésére specializálódott szakember, akkor szembesülhet a helyzetét kiváltó okkal, amit természetesen ő maga idézett elő tudattalanul. A kérdés csak az, hogy időben érkezett-e ez a szembesítés? Mert ha túl korán jött, akkor még nem fogja tudni befogadni. De ha már annyira elviselhetetlen számára a szenvedés, hogy hajlandó feladni az ego erős védőbástyáit, akkor elgondolkodik a kapott válaszon. "Lehetséges, hogy igaz lenne? Én valóban ilyen és ilyen gondolataimmal, érzéseimmel és cselekedeteimmel teremtettem meg a kialakult helyzetet?"
Ha hajlandó elfogadni a felkínált perspektívát, vagy ha legalább már kicsit kételkedik az önmagáról eddig kialakított képben, akkor elkezdi megfigyelni magát olyan szituációkban, amelyek hasonlóak ahhoz, mint amelyek kiváltották nála a lelki fájdalmakat. Végül elérkezik a megfelelő pillanat, amikor sikerül tetten érnie önmagát. „Tényleg ezt, gondolom, vagy érzem bizonyos szituációkban.”
Azt gondolhatnánk, hogy ettől a ponttól minden rendben van, de a valóság az, hogy a felismerés, amelyet önmagáról szerzett, csak még mélyebb fájdalomba taszíthatja az embert. Mivel talán most először szembesül azzal a felismeréssel, hogy nem teljesen az, akinek idáig gondolta önmagát.(Az, hogy ez a folyamat meddig tarthat, személyenként változó, néhány órától akár hosszú évekig is tartó folyamattá is válhat és sajnos nagyon sokan úgy halnak meg, hogy a fájdalmak ugyan megjelentek az életükben, de a mögöttük rejtőző tanulságokig soha nem jutottak el.)
Ez az a pillanat, amikor a fájdalom betöltötte a neki rendelt szerepét. Elérte a célját. A kapott felismerések által az ego védőbástyája elvékonyodott, a lélek így szabaddá vált. Ennek a folyamatnak a hatására a fájdalom gyógyító erővé transzformálódik.
Azért vagyunk itt, hogy tanuljunk. Jelen életünk, korábbi életeink meg nem oldott tanulási leckéire alapozódnak. Ebből kiindulva, nem beszélhetünk, sem „véletlenekről” sem arról, hogy életünk történéseit, nem mi magunk idéznénk elő. A fájdalom pedig arra való, hogy hatványozottabban rákényszerítsen azoknak a dolgoknak a felismerésére, amelyekkel már többször nem voltunk hajlandóak szembesülni. Minél jobban elutasítjuk a tanulandó leckét, annál erősebb fájdalmon keresztül kell megtapasztalnunk azt.
(Az előző életekből hozott tanulási feladatok feltárására kiváló módszer a reinkarnációs terápia.)
—————
—————
—————
—————
—————
—————
—————
—————
—————
—————
—————
—————
—————
—————
—————
—————
—————
—————
—————
—————
—————