A megtartás útja (IX.)

Előző cikkemben a kudarc útjáról, az úthoz tartozó megtanulandó leckéről írtam.

Ezen az útszakaszon a kereső már tudja és belátja, hogy a kudarc nem egyéb, mint lehetőség a tanulásra. De mi történik abban az esetben, ha nem mer rálépni erre a fejlődési útra? Ekkor félelmei nyomására a megtartás útját választja, ami szükségszerűen hanyatláshoz vezet.

Ebben az esetben az eddig elért lelki és szellemi eredményeit, beáldozza a nehézségektől és a kudarc érzésétől való félelem oltárán, ezáltal energetikailag már csak lefelé tud haladni. Egészen pontosan visszafelé majdnem a kezdetekig - a halál útjáig - ahol ismét szembe kell nézni és végül meg kell birkóznia azokkal a félelmekkel, amelyek nem engedték, hogy átadja magát a kudarc útjában rejlő fejlődési lehetőségeknek.

A kudarc útján előlép, lelki fejlődésünket akadályozó láthatatlan útitársunk, kinek  súgásait, nagyon nehéz figyelmen kívül hagynunk, s aki végig azt próbálja elhitetni velünk, hogy nyugodtan választhatjuk a könnyebb utat, akkor is elérjük a remélt végeredményt.

Az Egónak fáradtságos munkába tellett kiépíteni erős bástyáit, melyekről esze ágában sincs önként lemondani, így ha nem vagyunk eléggé résen -  tehát, ha nem vagyunk tudatosak - akkor szépen elvezet minket a megtartás útjára. Ha ezen a ponton nem akarunk elbukni, akkor mindig a nehezebb(nek tűnő) utat érdemes választani

De ha már egyszer a megtartás útjára tévedtünk, akkor szembesülnünk kell azzal a ténnyel, hogy lehetetlen változást és fejlődést elvárni oly módon, hogy közben ragaszkodunk régi - hitünk szerint jól bevált - érzésekhez, gondolatokhoz és hitrendszerekhez. Ha valaki ezen az úton jár, akkor sajnos nem értette meg a mutáció útjának tanítását, vagy annyira csökönyös, hogy ez képtelenné teszi a változtatásra.

A megtartás útján való fájdalmas szembesülések elvezetnek ahhoz a felismeréshez, hogy el kell tudnunk engedni a régit nem csak fejben, de a szívűnkben is, hogy helyet kaphassanak ot az új  megtapasztalások.

Mert valójában az, amit szeretnénk megtartani, folytonosan változó dolgok összessége: érzések, gondolatok és hitrendszerek. Ezekbe kapaszkodva aposztrofáljuk magunkat és a környező világunkat valamilyennek. Azt gondoljuk önmagunkról és a külvilág jelenségeiről is, hogy azok statikusak, állandóak. Pedig mindig minden folyamatos változásban van körülöttünk. A megtartás útja arra szólít fel bennünket, hogy vegyük észre hogy a régi már idejétmúlttá vált. Megérett az idő arra, hogy átadjuk magunkat az újnak, mert az mindig jót- fejlődést - hoz számunkra.

Ha már ráléptünk a megtartás útjára, akkor kénytelenek leszünk ismét szembenézni a múlandóságtól való félelmünkkel, belátni azt, hogy nincs lehetőségünk megállítani az időt (és a fejlődést). Szükségünk van a megújulásra, ez pedig nem mehet másképpen, csak úgy ha ismét végig haladunk a halál útján, ahol most már sokkal nagyobb tudatossággal szemléljük a halál és újjászületés körforgását. Ezáltal megértjük: ahhoz hogy valami új megszülethessen az életünkben teret kell adni neki és ez csak úgy mehet végbe, ha valami régit elengedünk.

Ráébredünk tehát arra, hogy semmilyen formában nincs lehetőségünk megtartásra. Ez mindössze az ego által keltett illúzió…

Folyt köv.:

Sz.G.